Szobrok és versek

Rám lehelt oxigén mentes szavad viharba lök. A turbulencia belülről ráz. Szédülök, mint a zsiráf, mi magaslati levegőt szív, s zuhanok a tudatba, hogy egymagamban, mint a hullócsillag, mi a sötét lepelről végleg levált.   Inkább lennék csak zsiráf, mi öntudatlan szédül, s ez a nagy világ neki csak egyedül, a magasban, hol minden baj apró hangya porszem, mi jön-megy zavartalan.   Inkább lennék csak zsiráf, mi gondolat híján gondokat nem forgat nem rág, s ha hívják, nevére nem hallgat. Felhőbe burkolt szíve nem ismer. Ki az én s ki a te? Súly nélkül kalapál.   Inkább lennék zsiráf. Ha újjászületnék. Nyurga nyakú testben téged keresnélek minden levél ízében, a felhők felett, a szellő hangjában, arra várva, hogy valami több legyek.

    Hűs szél csókot lehel az üveg szádára, napsugár kapaszkodik a nádasba, réz szoknyában levél táncol, a stégen ülünk ketten, sötét maszatként ezen az idilli képen, napszítta árnyék múlton, jelenen.   A tó peremén felgyűlt buborékok. Habzik a magány, a csend fülébe pattog, idegesítő, elvétett neszként néha szólok, de inkább hallgatok.   A tó peremén felgyűlt buborékok. Habzik szád szélén a vád, csattog, a fogatlan íny fegyvere torkomon, meg se szólalok.   Néma vergődésem horogra akad, a damil feszül, majd szakad. Hangod fröcsögve csobban, minden szavad arcomon könnycsepp, mély árkú vízérként duzzad és ered. Nem tudom csitítani a vizet. Szívedet, szívemet...   Megpihennék egy tavirózsa selyem levelén, szitakötő táncábatn ringva, bennem egy születendő új világ nyelvén elmondanám, hogy elengedem, s tudom azt felelnéd: megtehetem.    

Kérded: Mit ad, hogy vagyok neked?   Adod a magányt, s zajos csöndjének minden gondolatát. Ami mi vagyunk s én nélküled. Már nem értem az egyedül fogalmát, tüdőm levegője telve van veled. De adod a magányt!   Kérded: Mit ad, hogy vagyok neked?   Adod kezed melegét, s hordod zsebedben a lelkem. Apróért kotorva mélyére ásol. Mindig magaddal viszel belőlem egy apró, fém ízű darabot. De adod kezed melegét! Kérded: Mit ad, hogy vagyok neked?   Adod a bizonytalant. Hol a fent s hol a lent? Veled libikóka tánca minden mozdulat, A boldogság keserédes hangulata mégis szívemre tapadt. De adod a bizonytalant!   Kérded: Mit ad, hogy vagyok neked?   Adod a napot, s a fényt mi rajtam akár a forró homok. Kezem nyújtom, de nem látok. Árnyék vagyok, elvakítasz, befogadom, s ebbe belehalok. De adod a napot!   Kérded: Mit ad? Miért vagy velem?   Adod a jelenést, s ha itt vagy minden jelentés. Bár ne foszlana szét a veled. Vihar seregébe sorakozik nélküled minden perc, villogva rohanó keresés. Félek a szélcsend csak felejtés. De adod, újra és újra adod a jelenést!

Kőből épített makacs csend, repedezett vakolat és régi csövek, tapétán tapéta, zöldet piros követ, koponyát virág, barka fed.   Elmúlt időszakok feslett mintái körmöm alatt. Lerágom, ízlelem, lelked minden rezdülete ínyemre tapad.   Így ismerkedem veled, dúdolva ringatom neved. s mint sokat megélt, kócos házat, recsegő tánccal körbejárlak,   A múlt pora terjeng fémes rubint ízbe fagy. Érlelődik. dereng a tudat, hogy ez a fal, ez a ház nem csak én s nem csak te vagy.

Gondolataim halk neszében dörög az ég. Talán ez nem az a moraj, a szív nyöszörög, talán nem is dörög... nyikorog, reped, hasad, szakad ami ép, vagy csak egy horgász alatt reccsen a szék.   Ritmikus, sajgó, reszkető hintaként. Talán éteri fonal két fa kérges viszonya között, talán nem is a föld fölött, átszelem a levegő fanyar ízét, citromos fagyi hidegét9 hordozza a szél.   Ringatózom, várva, hogy pillangóként láss. Talán a torkomon akad a kenyér karéja, talán rejtett világom kemény héja, neked bebábozódott, finomság nélküli magány. Egy kutya rám vakkant: függőágy!

Cinkos tekintete sokat megélt. Nagyapa hangos szóval mesélt. Mesélt piros cipellőt, csókos szájú békát, zord tájon legelőt, medvék téli álmát. Kívülről fújom felnőtt életét s gyermekkorát, hogyan csípett el akkortájt, fehér nyuszit, hamvas leányt.   Sötét tekintete sokat megélt. Nagyapa halk szóval mesélt. Mikor nagyobb lettem. ropogva nevettem, dorgálva súgta magában jókor születtem, s ujját figyelemre intve, kíváncsian füleltem. -fiam, te még nem éltél, nem láttál háborút és magányt, csak víg életet, csöndes halált.   Nagyapa mesélt, eregette a szavakat, s mint a tűz roppanó melegét, éhesen szívtam magamba. Elcsípett néhányat a cserépkályha, gyomrának parazsa emésztgette, s füstös sóhajával a fehér nyuszi kiszökött az égre, mint az indián nyár béke füstje.

Szemtelen szemed parazsa ujjaim hegyében szikrázik magas hőfokon. Egy csattanó, ízes pofon simítaná borostád vonalát, de arcodon arcátlan de jámbor mosoly lágyítja szelídre azt ami fájón elhajlik indulatom elől s mától levegőbe emelkedő kezem mástól, másnak, másért, másként ég, talán csak másol. Elillant, tekinteted smaragd őze máshol, legel... zöldebb fűcsomót csókol.

Ismered az érzést? Mikor hallgatása, a csendben kifújt levegő szúrós gyapjú bundába tekeri szíved vacogását, s elrejti mi meztelen és sebezhető?   Elrejt s rejtőzik, Melegít de elfed. Valami sért a mélyén, egy kiálló, kósza szál, el nem varrott gondolat, sietősen elbújtatva a felszín alatt, viszket, kapar, s ha megszólal, ha beszél, ha feltár, letépi mit összetartott az a kis bosszantó fonál.   De hallgat. Kegyes melegben tart, s habár mezítelen a szeretet, mit nem fedhet csak egy másik test, terítsd rám a bundát, nem baj ha szúr, ha sérti bőröm, ha fáj, ha felszínén lyukat fúr, terítsd rám, ölelj úgy, nélküle megfagyunk.