A vakolat alatt

Rám lehelt oxigén mentes szavad viharba lök. A turbulencia belülről ráz. Szédülök, mint a zsiráf, mi magaslati levegőt szív, s zuhanok a tudatba, hogy egymagamban, mint a hullócsillag, mi a sötét lepelről végleg levált.   Inkább lennék csak zsiráf, mi öntudatlan szédül, s ez a nagy világ neki csak egyedül, a magasban, hol minden baj apró hangya porszem, mi jön-megy zavartalan.   Inkább lennék csak zsiráf, mi gondolat híján gondokat nem forgat nem rág, s ha hívják, nevére nem hallgat. Felhőbe burkolt szíve nem ismer. Ki az én s ki a te? Súly nélkül kalapál.   Inkább lennék zsiráf. Ha újjászületnék. Nyurga nyakú testben téged keresnélek minden levél ízében, a felhők felett, a szellő hangjában, arra várva, hogy valami több legyek.

    Hűs szél csókot lehel az üveg szádára, napsugár kapaszkodik a nádasba, réz szoknyában levél táncol, a stégen ülünk ketten, sötét maszatként ezen az idilli képen, napszítta árnyék múlton, jelenen.   A tó peremén felgyűlt buborékok. Habzik a magány, a csend fülébe pattog, idegesítő, elvétett neszként néha szólok, de inkább hallgatok.   A tó peremén felgyűlt buborékok. Habzik szád szélén a vád, csattog, a fogatlan íny fegyvere torkomon, meg se szólalok.   Néma vergődésem horogra akad, a damil feszül, majd szakad. Hangod fröcsögve csobban, minden szavad arcomon könnycsepp, mély árkú vízérként duzzad és ered. Nem tudom csitítani a vizet. Szívedet, szívemet...   Megpihennék egy tavirózsa selyem levelén, szitakötő táncábatn ringva, bennem egy születendő új világ nyelvén elmondanám, hogy elengedem, s tudom azt felelnéd: megtehetem.    

Kérded: Mit ad, hogy vagyok neked?   Adod a magányt, s zajos csöndjének minden gondolatát. Ami mi vagyunk s én nélküled. Már nem értem az egyedül fogalmát, tüdőm levegője telve van veled. De adod a magányt!   Kérded: Mit ad, hogy vagyok neked?   Adod kezed melegét, s hordod zsebedben a lelkem. Apróért kotorva mélyére ásol. Mindig magaddal viszel belőlem egy apró, fém ízű darabot. De adod kezed melegét! Kérded: Mit ad, hogy vagyok neked?   Adod a bizonytalant. Hol a fent s hol a lent? Veled libikóka tánca minden mozdulat, A boldogság keserédes hangulata mégis szívemre tapadt. De adod a bizonytalant!   Kérded: Mit ad, hogy vagyok neked?   Adod a napot, s a fényt mi rajtam akár a forró homok. Kezem nyújtom, de nem látok. Árnyék vagyok, elvakítasz, befogadom, s ebbe belehalok. De adod a napot!   Kérded: Mit ad? Miért vagy velem?   Adod a jelenést, s ha itt vagy minden jelentés. Bár ne foszlana szét a veled. Vihar seregébe sorakozik nélküled minden perc, villogva rohanó keresés. Félek a szélcsend csak felejtés. De adod, újra és újra adod a jelenést!