Ez a különleges ékszertartó doboz viaszveszejtéses üvegöntéssel készült. Kiindulópontja egy folyóparton talált, az idő által formált és lecsiszolt kő volt. Egy darabka természet, amely magában hordozza a múlt rétegeit és a folyó állandó mozgásának lenyomatát. Erről a kőről vettem le a szilikon formát, majd alakítottam tovább: a dobozka alsó részében mélyedést hoztam létre, a tetőt pedig úgy formáltam, hogy tökéletesen illeszkedjen hozzá.

A felületet szándékosan kissé érdesen hagytam, hogy megőrizze a kő nyersességét, míg a tető polírozott, áttetsző fényt kapott. Így az ékszer, amely a dobozban rejtőzik, nem tűnik el teljesen, halványan kirajzolódik az üveg alatt, sejtelmessé és különlegessé téve a pillanatot, amikor felnyitjuk.

Ez a doboz viaszveszejtéses üvegöntéssel született, majd kézzel csiszoltam, hogy selymesen matt felülete egyszerre legyen elegáns és tapinthatóan természetközeli. Azonban a története nem itt kezdődik, hanem egy régi, eldugott utca antikvitásában.

Egy utazásom során találtam rá az apró üveg kutyára, amely akkor már törötten, két lábát vesztve, csendesen hevert egy poros polcon. Eredetileg asztali kés tartóként szolgált, de számomra több volt egy funkcióját vesztett tárgynál: a múlt darabkája, egy elfeledett történet, ami megérintett. Hiszek abban, hogy az antikvitásoknak lelke van. Hordozzák az időt, a használat nyomait, az emberek érintését. Mindazt az energiát, amitől élővé válnak.

Ezért döntöttem úgy, hogy megmentem. Új életet adtam neki, beépítve ebbe az üveg dobozba, amely így nem csupán egy tároló, hanem egy emlékhordozó is lett. A régi és az új találkozása, a múlt és a jelen kézfogása.

Számomra az alkotás mindig többről szól, mint az anyagról. Mit mesél? Milyen érzéseket hív elő? Ez a kutyás doboz emlékeztet arra, hogy a régi tárgyaknak van helyük a jelenben. Új kontextusban, új funkcióval, de ugyanazzal az erővel és kisugárzással.

A nő csendje nem üresség, hanem teljesség.

Nem hiány, hanem választás.

Ebben a csendben ott lüktet az el nem mondott történetek mélysége, a megélt tapasztalatok súlya, és a szavak nélküli bizonyosság: tudja, ki ő.

Ez a csend nem törékeny, hanem szilárd. Nem félénk, hanem figyel. Nem háttér, hanem erő.

A nő, aki nem kiált, mégis hallatja a hangját minden tekintetében, mozdulatában, jelenlétében.

A valódi erő sokszor halk.

De amikor szól, mindenki meghallja.

A férfi csendje nem távolság, hanem tartás.

Nem gyengeség, hanem belső rend.

Ebben a csendben ott él a gondolatok súlya, a döntések felelőssége, a kimondatlan törődés.

A férfi hallgatása mögött több biztonság rejlik, mint ezer szóban.


A férfi csendje nem kér engedélyt.

De ha megszólal, szilárd, mint a szikla – és tiszta, mint a folyó.